[07-31]

Szent Ignác napja! Mennyire szeretem, tisztelem az Istennek e legracionálisabb, legdialektikusabb munkálóját, ezt a self-made-man szentet, ki a szentségbe a lovagias érzést, a férfias erőt, a gazdag természetet vitte bele s azontúl a Szentlélek iskolájában önálló stílusban fejlődött. Első misémet is sírján végeztem; mindig tisztelem s szeretem. Fölséges oltárának vonalai lelkemben vannak meghúzva; óraszámra térdeltem előtte, s tudtam, hogy mily drágakövekből, mozaikokból, hegyi kristályokból áll. Akarok hű fia maradni! Úgy szeretem a Jézus-társaságot is; hálás vagyok a Kalocsán töltött két évért is. Mennyi kegyelmet kaptam ott és Rómában! Az ilyen hálás, lelkes érzés illik ide, a hegyek közé! Föl, föl a lelki emelkedettség magaslataira!... Azért szeretem a hegyeket; kimondhatatlanul húznak, emelnek, ragadnak. Csajka Ernő barátunk ugyan azt mondta, hogy minek menni föl a hegyre, hiszen lent is van sok szép vidék!? Hogyne volna, de nincs az a másik szépség, mely ott fönt tárul elénk! Azért megyünk a hegyekre, hogy azt a fönti szépséget élvezzük! És az aztán páratlan, fölemelő szépség és lobogó, lángoló lelkesedés. Más ám a világ, ha béka-szemmel alulról, vagy sas-szemmel fölülről nézzük a világot. Ó, nézzük, nézzük a színek, az árnyalatok, a láthatatlan s látható fátyolok, a vonalak s domborulatok hullámzó tengerét; nézi azt az ég nyílt s álmélkodó szeme is, attól merevült meg, a szépségtől. [PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1911., 224. old.]