[08-01]

Akik nagyon szerettek, s itt természetesen megint az Isten-szeretetnek médiumai, az Úr Jézus jegyesei az elsők, azok látni kezdenek az áhítat holdvilágos és csillagos egén foltokat, az éjszaka gyönyörűséges égitestén, a teli holdon nagy kivágásokat, nagy hiányokat, s azokat úgy magyarázták, hogy a fényes hold fekete csorbája az Oltáriszentség különös tiszteletének s adorációjának hiányát jelenti, amit ki kell pótolni. Megérezték, hogy a "Sacramentum mirabile" nem való a sekrestyékbe s a szakramentárius falfülkékbe, hanem annak helye az oltár, s ott is az oltár díszhelye. Valahogy öntudatára ébredtek a hódolat s imádás meg nem szakítandó kötelességteljesítésének; valahogy nagy vízióvá nőtt meg az alázatos hit, s himnusza csendült meg az eddig néma örömnek, hogy "Istenem, hisz itt az Úr". Az isteni valóságos jelenlétnek új megérzése vett erőt az anyaszentegyházon, a vele való kapcsolódás diadalmas érzete mint új, felcsapó életáram, mint öröm, boldogság és diadal hullámzott s omlott végig az egyházon. [PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, Az elme hódolata, 333. old.]