[08-22]

Mikor Szent Bernát egy óriási néptömeg élén bevonult a speieri dómba, elragadtatva kiáltott föl: O clemens, o pia, o dulcis Virgo Maria! És ez az érzés oly igaz volt, hogy az egész kereszténységben visszhangzott, és nem műértő kéz, hanem a vallásos ösztön tűzte oda Szent Bernát mély s igaz érzelmét a Salve Reginához, úgy hogy most mindnyájan így zárjuk a Szent Szűz antifónáját: o clemens, o pia, o dulcis Virgo Maria! De ha e fohász oly igaz és természetes: vajon a bekezdő, kiáltó szó, a Salve Regina kevésbé az? Hát azt ki találta ki? Nem tudjuk, hogy kinek szívén fakadt, de az biztos, hogy eltalálta és szóval is kifejezést adott annak, amit mindnyájan érzünk, amikor a Boldogságos Szűzre gondolunk, s ez érzés a szívek közkincse lett, s a címet, a nevet minden nyelv lefordította az ő sajátos szelleme szerint: Notre Dame, mondja a francia; Liebfrau-t emleget a német; Magyarország Nagyasszonya, hirdeti a magyar. A gondolat mindig ugyanaz: Salve Regina. Ezt hirdetik a dómok, ezt a pajzsok, a nemzetek élete és története. A lorettói litánia egyre emlegeti a regina sokféle címét; az ancilla Domini-t nem vette föl a Szent Szűz dicséretének koszorújába; annál inkább gyönyörködik a regina címben. A Szentírás még nem mondta ki, hogy a Szent Szűz királyné, jóllehet a látnok elragadtatással szemléli már a csillagkoszorús asszonyt; a keresztény lovagias kor kellett hozzá, hogy a hatalmas asszonyt királynénak üdvözölje s pajzsára emelje az ancilla Domini-t. A lovagias kereszténység a magasztos és lelkes ancillában fölismerte a reginát, s Szent István király Magyarország Nagyasszonyát. Mi is e címen tiszteljük a Boldogságos Szüzet, s mit sem kívánunk oly lelkesen, mint hogy uralkodjék rajtunk. Értsük át tehát a Szent Szűznek királynői voltát, hogy annál hívebben meghódolhassunk neki. [PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 24-25. old.]