Szeptember 15. - Fájdalmas Szűzanya

A részvét nem tünteti el a szenvedést; sőt úgy van az valahogy, hogy a legsajátosabb kínjainkkal s legkeservesebb szenvedéseinkkel szemben úgy állunk, mint az ujjam; egymagunk vagyunk. Minél mélyebb a szenvedés, annál inkább vezet el a külvilágtól s odafordít a lélek magányosságába. Ott azután csak az Isten vigasztalhat; csak neki van szava. Mi is így leszünk; legnagyobb s legkínzóbb szenvedéseinkben egymagunk leszünk. Ezt az elhagyatottságot érzi a Szent Szűz is; azért aztán odatapad tekintetével s lelkével Krisztushoz s egyesíti szenvedését Szent Fia szenvedésével s magányát s elhagyatottságát Krisztus elhagyatottságával, s megnyugszik azon, hogy az igazi szenvedőnek Krisztus példája szerint az elhagyatottság szenvedését s keserűségét is el kell viselnie. Hányszor állunk ily szellemi elhagyatottságban még szerető lelkek közt is! Hányszor nem értenek meg s talán terhünkre is vannak azok, kik különben szeretnek s meg akarnának vigasztalni! Értsük meg ilyenkor, hogy az a szenvedés pszichológiája, hogy az embernek azzal többé-kevésbé magának s egymagában kell végeznie. Ezzel nem akarom becsmérelni a vigaszt, de rá akarok mutatni a szenvedő Úr Jézusra s ugyancsak a Fájdalmas Anyára, kik egymagukban, lelkükbe fordulva szenvednek s kik nagyon-nagyon nyomósítják e példájukkal, hogy a hívő ne keressen nagyon vigaszt s enyhülést, hanem magába térve viselje el bajait Istenért, abban a meggyőződésben, hogy nem a vigasz, mely enyhítette baját, hanem a szenvedés, melyet kiállt vigasz nélkül is, lesz majd koronája. [PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 267-268. old.]