[02-26]

"És lőn, harmadnap múlva megtalálták Őt a templomban a tanítók között ülve, amint hallgatta s kérdezte őket." A rokonság, a test és vér, az utca s a sürgés-forgás nem adja Őt nekünk, hanem a szent hely, a csend, a magány. Ott keresd! A bűnbánat, elmélyedés, elfordulás s magába térés útjain közelítjük Őt meg. Megtaláljuk a templomban, az egyházban; üljünk le itt a szentek közösségében s merítsünk forrásaiból. Az erősebb testvérek is, Szent Pál, Szent Ferenc, Szent Teréz... közelebb hoznak hozzá. Ezektől el ne szakadjunk. Lesz az öröm, mikor megleljük! Mily édes rátalálni ismét az Úrra, örvendezni vele s elmerülni benne. Mily édes nézni azt a Fiút is, amint hallgat és kérdez, s nézni az örvendező anyát, amint megpillantja s nézi s megszólítja s viszi! "És anyja mondá neki; Fiam, miért cselekedtél így velünk...? És mondá nekik: Mi dolog az, hogy engem kerestetek? Nem tudjátok-e, hogy amik az én Atyáméi, azokban kell lennem?" Ez a Jézus-típus; lelke Istennel egyesülve az élet minden útjain. Emberség Istenséggel telve; azokban van, melyek Atyáéi. Ezt az egyesülést élvezi, mint fiú Názáretben, mint férfiú Jeruzsálemben, a Táboron éppúgy, mint a Golgotán; erre hivatkozik keserves áldozatában: Atyám, ne az én akaratom... Ez az egyesültség kíséri éji imáiban. Isten van vele. Ha anyját elvesztette, akkor sem magányos lélek. Vigaszunk elvész, sötétség tölt el, s csüggedünk, ha öntudatunkra jön, hogy magunk vagyunk, "solus". Ó az ember nem elég önmagának; kell neki támasz s segély, e nélkül letörik; de Istennel falakat mászom meg s hegyeken kelek át. [PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 135-136. old.]