[02-27]

Jézus imádsága a templomban mint a tömjén; ilyen nem szállt még föl itt. Ideje volt, mert "áldozatot s ajándékot nem akartál, égő- s bűnáldozatot nem kívántál; akkor mondottam: Íme jövök, hogy a te akaratodat cselekedjem" (Zsolt 39, 7). Behozta az igaz kultuszt, mely az egész embernek, a gondolkozó, érző, vágyódó, reménykedő embernek Isten-tisztelete, Isten-tisztelet "lélekben s igazságban"; ez a kultusz elveszhet racionalista gondolkozástól, puritán ridegségtől s éppúgy gondatlan, szentségtörő bizalmaskodástól. Mély Isten-félelmet hozott közénk az Úr; közelében érezzük, hogy "ez a hely szent" s megtesszük, amit kíván tőlünk: "Féljetek az én szentélyeimnél. Én vagyok az Úr!" (Lev 16, 2). De a félelemnél nem áll meg; kiönti szívét hálában, szeretetben. Koncentrálja szívében a világ imáját. A mi Isten-dicsőítésünknek gyönge sugarai szívében mint erős lencsében kigyúlnak; ezer életet ajánl föl; elzeng minden dicséretet és kantikumot, mit próféták énekeltek. Majd mint sas emelkedik s vonz minket is föl, majd mint kotlóstyúk kiterjeszti szárnyait fölénk s engeszteli az Urat. Ezt teszi Jézus most is az Oltáriszentségben. Vessük le lelkünk darabosságát, hogy lássunk s hevüljünk. [PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 134. old.]