[03-29]

"Jézus elmenvén a Galileai tenger mellett, láta két testvért, Simont és Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe s mondá nekik: Jöjjetek utánam és emberek halászaivá teszlek." (Mk 1, 16). Istent közvetlenül nem ismerjük, hanem közvetve, s ott is erdőnél, óceánnál, égboltnál kimondhatatlanul jobban vezet az Isten önmagához a történelem által, elsősorban s véglegesen Krisztus által. De hol van Krisztus maga? Íme, Ő kitárja kezeit Péterre, Andrásra, Jánosra s apostolaivá teszi, ezek ismét kezeiket teszik Pálra, Barnabásra, Pál ismét Timotheusra, s átadják a hatalmat a kézrátételben, a papszentelésben nemzedékről-nemzedékre. A rendi hatalom nyújtja nekünk Krisztus evangéliumát, Krisztus szentségeit s biztosítja kegyelmeit. Krisztust nézzük papjainkban; "úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és az Isten titkainak sáfárjait" (1 Kor 4, 1). Ez a mi hitünk s örömünk. Tehát ha mondod pap-ismerősödről: ezt ismerem, játszótársam volt; hidd azt is, hogy Isten küldöttje, mikor mondja: ez az én testem... én téged feloldozlak, s tiszteld úgy. [PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 164-165. old.]