[04-28]

A Boldogságos Szűz Istent nemcsak testvérünkül, de barátunkul adja, s az evangélium aztán ki is mondja, hogy már nem vagyunk szolgái, hanem barátai az Úrnak. Higgyük ezt s fogjuk át e boldogító rendeltetést lelkünk egész hevével. E barátsághoz bátorság kell; e barátsághoz elszántság kell; mert hiszen úgy kellene magunkat viselnünk, hogy az Úrnak ne legyen soha nagyobb kifogása ellenünk. De azért kell e barátságra biztatás is, s gondolom, hogy azt a Szent Szűztől vettem amúgy igazában. Főleg amikor megszállja lelkemet gyarlóságom érzete s látom a távolságot, mely Krisztus szentsége s bűnösségem közt van; ilyenkor mintha meginogna bizalmam, s kishitűség lépne az isteni barátság igényének helyére. Azonban ugyanekkor aztán feltűnik az Istenanya alakja s élénken emlékeztet rá, hogy hová is tartozom, s gyarlóságom röpereje, mely elszakítana Krisztustól, vonzóerővé válik. Ah, ezt az anya teszi! Hála érte neki! Nem, tőle el nem szakadhatunk; de akkor lássuk be, hogy Krisztushoz is kapcsolódunk, s hogy e kapcsolatot édes, erős érzésekben, tehát a barátság érzelmeiben kell kiváltanunk. Nehézségeink a barátság körül mindig lesznek, miután meg nem feledkezhetünk arról soha, hogy a barátság a lelkület hasonlóságát tételezi föl, hogy a barátság kölcsönös, s abban mindkét félnek adnia és kapnia is kellene - s ugyan mit adjunk mi Krisztusnak?! De a Szent Szűzön eligazodom aziránt, hogy mit adjak. Mit adott ő? Szeretetet adott; nagyon nagyon szeretett. Ez az én kötelességem, ez az én öntudatlan szükségletem is: szeretni az Urat, szeretni híven s áldozatosan. Nos hát tartsunk ki a Szent Szűznél s utánozzuk őt, s akkor szeretetünk majd csak ráképesít a krisztusi barátság tökéletességére. [PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 247. old.]