[05-07]

Ahelyett, hogy száraz szavakban elmondanám, inkább fölsorolom azt, hogy mit tesz az, aki áhítatos és kegyeletes. Az először: Istent Atyjának nézi, vele gyermeki módon érintkezik, parancsait gyermeki lelkülettel s készséggel megtartja; másodszor: a Szent Szüzet anyjának, a szenteket testvéreinek tartja és tiszteli; harmadszor: az egyház iránt úgy viseltetik, mint szülői háza iránt, ahol atyja, anyja, testvérei laknak; negyedszer: a vallás s istentisztelet minden gyakorlatát nagyra becsüli s szereti, hiszen ezek az ő szülői házának, az ő otthonának szokásai, s azért kedvesek neki; ötödször: felebarátjaiban küszködő testvéreit látja, akik a szenteknek, az idősb testvéreknek nyomaiban járnak, s azért irántuk jó, testvéri indulattal viseltetik s őket szívesen segíti; nem néz rájuk gyanakodó, kaján, irigy, gyűlöletes szemmel, hiszen otthon a testvérek nem szoktak így viselkedni egymás iránt! Íme így tesznek azok, kikben megvan az áhítat lelke. Sokan, mikor áhítatról van szó, imádságot értenek alatta; ájtatos embernek hívják azt, ki szívesen és sokat imádkozik, ki a templomba gyakran jár; de ezek a gyakorlatok csak jelei az áhítatnak; maga az áhítat abban áll, hogy valaki Isten iránt bensőséggel, otthonossággal, gyermeki kegyelettel viseltessék. Istennel lenni, Isten közelségét érezni, szívben-lélekben valamiképp mindig vele összeköttetésben lenni, reá többször s könnyen, szinte felé húzódva gondolni: ebben áll az áhítat kegyelme. [PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 83. old.]