[05-23]

Tehát lelket a magasból; igazságot s eszményt, mely fölöttünk álljon; lelkiismeretet, mely bennünk éljen ugyan, de egy felsőbb, egy fölöttünk álló törvénynek szenzóriuma legyen! Az eszménynek, az igazságnak, a törvénynek, a jóságnak s szépségnek fölöttünk kell ragyognia, mint ahogy a napot nem mi vetítjük az égre, hanem az ott fönt ragyog, s mi az ő kegyelméből élünk. A napot sem bízták az emberre; az eszményeket sem lehet reá bízni. Azok sem az ő lelkének vetületei, hanem mint a nap az égen, egy fölöttünk álló s ragyogó valóságból, vagyis Istentől valók. Ők világítanak, s az embernek feléjük kell iparkodnia! Ők szuverének, s az embernek tisztelnie kell őket! Tapasztalatból tudja, hogy lépten-nyomon képes rá, hogy elárulja s kompromittálja őket, ha saját ösztönös lelkére hagyatkozik; de ugyancsak tapasztalatból tudja, hogy kedvükért ellenállhat a rossznak "usque ad sanguinem", s hogy hű lehet hozzájuk s szerelmes beléjük, ha annak a másik Léleknek, a Szentléleknek sugallataira hallgat s kegyelmeit fölhasználja. [PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 148-149. old.]