[06-06]

Semmi sem bizonyíthatja jobban, hogy Krisztus egy közülünk; Jézus szeretetének közvetlenségét s szeretetünknek iránta természetfölötti természetességét semmi sem tünteti fel úgy, mint az, hogy Szentséges Szíve részvétet keres, elégtételt szomjaz. Úgy-e az okoskodó embernek ez szeget üt fejébe; különös, bizarr gondolatnak látszik előtte, hogy az Isten szánalmat keres. Hogyan, miképp szánjuk meg az Istent? Mit nélkülöz a minden? Mit adjunk a végtelennek? E gondolatok a nehézségek borúját öntik a gondolkozó fölé; de a szív ebben különös nehézséget nem talál. Tapasztalásból tudja, hogy e világon minden az ellenkezés, a harc, a törtetés útjain jár; tudja, hogy minden, tehát az Isten, tehát az Úr Jézus is, aki beléáll ebbe a világba, annak okvetlenül szeretni, de szenvedni is kell; sőt minél inkább s minél nagyobbat szeret, annál több jut ki neki a gyötrelemből. [PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 127. old.]