[06-29]

Ez értelemben mondotta Szent Pál: "Ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsőség énnekem; mert nekem ezt kell tennem". Hajt a mélység ereje, fakad a lelkemből; életem! Így fakadt a szó a másik két apostolból is, akik mondják: "Nem lehet, hogy amiket láttunk s hallottunk, ne beszéljük". Kell beszélnem, kell tennem, azaz hogy lelkem fakadása a szó, a tett; lelkem fakadása az élet. Mi tehát az élet, a lelki élet? A Szentlélek fakadása; oly közvetlen, oly szép, oly formás és olajos, mint a fényes májusi hajtás a fán. Tehát nem tudás, akár teológiai tudás legyen is az, - nemcsak meggyőződés, akármilyen szép s nemes alapon épüljön is föl az, hanem az igaz fölismerésének és a jó szeretetének öntudatunkkal való azonosítása, hogy az egészen s teljesen a mienk legyen, s azt az élet formáiban mindig, mint legbelsőbb s legmelegebb valónkat bemutassuk. Ezért jött le a Szentlélek; lejött, hogy bennünk lakjék, hogy lelkünk legyen s magának úgy lefoglaljon, hogy ne is tehessünk másképp, hanem tegyünk úgy, mint ahogy tesznek, beszélnek, szeretnek s szenvednek, kik Lélekből teszik mindezt. [PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 136. old.]