Ábrahám rabbi példás életet élt. S amikor eljött az ideje, hitközségének áldásaitól körülvéve hagyta el a világot. Az emberek ugyanis szentnek tekintették, és úgy gondolták, hogy az ő közbenjárására kaptak Istentől minden áldást.

A másik oldalon sem volt ez másként, mert az angyalok dicséretet zengve jöttek őt köszönteni. Az ünnepségek alatt a rabbi mindvégig visszahúzódott, és szomorúnak látszott. Arcát a kezébe temette, és vigasztalhatatlan volt. Végül is az Ítélő Szék elé vezették, ahol úgy érezte, a végtelen Szerető Kedvesség veszi körül. Egy végtelenül kedves hang így szólt hozzá:

– Mi az, mi bánt, fiam?

– Ó, Legszentebb – válaszolta a rabbi –, méltatlan vagyok mindarra a tiszteletre, amivel itt illetnek engem. Igaz ugyan, hogy példaképe voltam az embereknek, de valami nem volt rendben az életemben. Az egyetlen fiam ugyanis, minden példám és tanításom ellenére, elhagyta a hitünket, és keresztény lett.

– Az aztán igazán ne bántson, fiam. Nagyon megértem, amit érzel, mert nekem is van egy fiam, aki ugyanezt tette.