A pap az íróasztalánál ült az ablak közelében, és a gondviselésről szóló prédikációján dolgozott, amikor valami robbanásfélét hallott. Hamarosan embereket látott, akik páni félelemben össze-vissza rohangásztak, s megtudta azt is, hogy átszakadt egy gát, a folyó kiáradt, és a települést kiürítik.
A pap látta, hogy alatta az utcán már emelkedik a víz. Nem tudta egykönnyen legyőzni saját félelemérzését, de így szólt magához:
- Itt vagyok, éppen a gondviselésről szóló prédikáción dolgozom. Lehetőséget kaptam arra, hogy gyakoroljam is, amit prédikálok. Nem fogok a többiekkel menekülni. Itt fogok maradni, s bízom Isten gondviselésében, hogy megment.
Ekkorra a víz már az ablakáig ért. Egy csónak jött arra, tele emberekkel.
- Ugorjon be, tisztelendő úr! - kiáltották.
- Nem, nem, gyermekeim - mondta a pap magabiztosan. - Bízom Isten gondviselésében, majd Ő megment.
Mindamellett felmászott a tetőre, s amikor a víz már odáig emelkedett, egy másik, emberekkel teli csónak jött arra, sürgetvén a papot, hogy szálljon be. De ő ismét visszautasította őket.
Most már a harangtorony tetejére mászott. Amikor a víz már a térdét nyaldosta, egy tiszt jött a megmentésére motorcsónakkal.
- Köszönöm, tiszt uram - mondta a pap nyugodt mosollyal. - Látja, én bízom Istenben, Ő nem fog cserben hagyni.
Amikor a pap megfulladt, s a mennyországba került, az első dolga volt Istennél panaszkodni:
- Bíztam Benned! Miért nem tettél semmit sem a megmentésemért?
- Hát tudod - válaszolta Isten -, én három csónakot is küldtem érted.